80 év egy ember életében is tisztes kor – egy intézmény életében sem csekély, különösen a mai időkben. Iskolát építeni, fenntartani magasztos célt sejtet, s üzenet értékű: aki iskolát épít, működtet, a jövőt próbálja formálni, a jelen erőforrásaiból áldoz a jövőért… mert egy város életének szerves része az iskola: a jövő záloga.
Így volt ez 80 évvel ezelőtt is…
A Martfűn épülő Cikta gyár építői, a Zlinből érkezett tervek alapján - a Felvidékről: Komáromból, Érsekújvárról áttelepült szakemberek - s a velünk szomszédos alföldi falvakból érkezett munkások, a vérzivataros években is keményen dolgoztak. A mai szóval élve zöldmezős beruházás eredményei 1944 őszén megmutatkoztak: a cipőgyár már termelt, a lakótelep, a majdani kisváros magjának körvonalai, útjai kirajzolódtak, fasorai már elevenek voltak. Minden készen állt tehát a békés jövőre, a hasznos, dolgos évekre… ám a gyorsan közeledő háború elsodorta ezeket a reményeket. Pedig már minden készen állt: a 30 felvételt nyert szakiskolás fiú a tanévnyitón is megjelent 1944. szeptember 9-én. Ám egy röpke hónap elteltével mindenkinek menekülnie kellett. Az első tanév gyakorlatilag véget ért, megsemmisült. A front elvonulásával – a pusztítás - az okozott károk helyreállítása után, hatalmas megfeszített munkával a termelés ismét beindulhatott, s az iskola is életre kelhetett.
A fiúkat megkeresték, visszahívták – jöttek is boldogan – az iskola benépesült… a település is lassan életre kelt….
Intézményünk ma már 80 éves.
Martfű csak 1950-ben lett önálló (addig Tiszaföldvár része volt), 1970-ben nagyközség, s 35 évvel ezelőtt, 1989-ben városi rangot kapott. Iskolánk a cipőgyár fenntartásában évtizedekig a város reménysége lehetett: Az ország szinte minden cipős vállalatától Martfűre jöttek szakmát tanulni a fiatalok, s nem csak a környékről: Szigetvár- Szombathely- Pécs- Kecskemét- Debrecen – Tiszakeszi …: nagyon sokan itt maradtak Martfűn, itt találtak munkát, társat, előbb-utóbb lakást – s alapítottak családot. A cipőgyár nagyon sokáig meghatározó volt a város életében: munkahelyet, életpályát biztosított az itt dolgozóknak, bölcsődét, óvodát, szakmai iskolát, orvosi ellátást, művelődési/sportolási lehetőséget biztosított a település lakosainak.
Iskolánk része volt a nagy cipőgyári szervezetnek. Ám a 80 évvel ezelőtti viszonyok merőben mások voltak, nem is minősíthetők mai szemmel. Az iskola felszerelése, tananyaga, tankönyvei – a cseh anyavállalattól való leválás következtében - nagyon hiányosak voltak. Az első igazgatók: Haraszti Pál, Bugyi Géza, Lázár Ferenc, Darkó József óriási küzdelmet folytattak az oktatás minőségének emelése, az iskolaépület berendezése, a tankönyvellátás, az iskola presztízsének megteremtése érdekében. Gallyas János, Fehérvári Györgyné igazgatói működése már komoly előrelépésről, szakmai sikerekről lehet hangos. Az iskola benépesült, a kollégiumok teljes létszámmal működtek. Közrejátszhat ebben az is, hogy az iskola fenntartása/felügyelete 1950-ben a Könnyűipari Minisztériumhoz került. Megépült a kétemeletes tanügyi épületünk, s a balatoni üdülőnkbe sok-sok tanulócsoportot vihettünk – saját autóbuszunk is volt a gyár jóvoltából. Ebben az időben országos hírnévre tett szert az iskola: a Szakma Kiváló Tanulója versenyeken tanulóink sorozatban minősültek legjobbnak. (nyilván ez is hozzájárult az országos beiskolázás sikeréhez.) Nálunk beindulhatott a szakközépiskolai képzés, amely már érettségi bizonyítványt adott, s belépést a felsőfokú szakmai végzettség megszerzéséhez. Sokan éltek ezzel! A cipőgyár pedig tömegesen segítette, sőt késztette képzetlen munkásait - szakmai tanfolyamokon - a szakmunkás bizonyítvány megszerzésére.
Az iskola fenntartója 1973-ban a Szolnok Megyei Tanács lett. Ebben az időben, s később Hegedűs Mihály igazgatói évei alatt nemzetközi kapcsolataink is kialakultak: a szakmunkástanulók szakmai cseregyakorlaton vehettek rész Csehországban, a Szovjetunióban, az NDK-ban.
1988-ban, az akkor még nagyközség Martfű lett iskolánk fenntartója. A városi rang elnyerésében -1989. március 1.- szerepe lehetett ennek a ténynek. Ám akkor még nem is volt sejthető a későbbi világméretű változások helyi hatása. Iskolát fenntartani magasztos célt sejtet – s óriási feladatot jelent!
A szakképzési intézménytfenntartó - változások sorozatának tendenciája beszédes: a közvetlen érintett településen működő cipőgyártól először távolra került a fenntartó intézmény, s később lassan visszaközelített, s visszatért a településre. Innen a folyamat újraindult: iskolánk mai fenntartója 2015-től a Szolnoki Szakképzési Centrum.
ÉS ENNEK KOMOLY OKA VAN!
A cipőgyár, amelynek igényeire képzéseink épültek, és részben lehetőségeink forrását is biztosította – folyamatosan elveszítette nemzetközi és hazai piacait, darabokra/divíziókra bomlott, létszámát kényszerűen leépítette.
Fel kellett készülni a „rugalmas elszakadásra” – ami váratlanul gyorsan be is következett.
Tanműhelyünket 2001-ben áthelyeztük az iskola épületébe – vállalva a termelés és az értékesítés óriási költségekkel járó teljes szervezését, lebonyolítását. Mindez már városunk önkormányzatát terhelte.
A határok megnyitása a könnyűipart lehetetlen próbatétel elé állította, s a helyi cipőgyár óriási piacvesztését okozta – a dolgozói létszámát csökkenteni kényszerült – a munkanélküliség megjelent városunkban. A következmény pedig az iskola tanulói létszámának hirtelen zuhanásában nyilvánult meg.
Az útkeresésben a fenntartó szabad kezet adott: ám utat mutatni senki sem tudott. Iskolánk a cipőipar igényeinek kiszolgására létesült, s derekasan helyt is állt – amíg szükség volt rá.
Be kell látni: egyedül, sőt egy lábon nem megy: EZ A FENTEBB EMLÍTETT KOMOLY OK.
Az iskola vezetése, igazgatói: Rusvainé Schneider Piroska, Molnár Aranka, s ma Borza Andrea óriási energiát fektetett az útkeresésre, kapcsolatteremtésre. Új szakmát – rokonszakmát indítottunk: bőrdíszműveseink első végzősei azonnal országos versenyt nyertek. Kapcsolatokat kerestünk, rengeteg igényfelmérő kutató munkát végeztünk: a már kifutott gimnázium, az informatikai oktatás, s a kereskedelmi-marketing szakmák, a pedagógiai/oktatási asszisztensek képzése s a felnőttoktatás adtak és biztosítottak, adnak reményt a továbbélésre.
A tantestület mindenkor partner volt, s átérezte a helyzet komolyságát: vállalták a továbbképzést, az új szakképesítés megszerzését…, mindent megtettek az új célok megvalósítása érdekében.
A Szakképzési Centrum pedig adta kapcsolatrendszerét, s komoly fejlesztéseket hajtott végre az intézmény épületeiben, s eszközrendszerét is gyarapította.
Mindenki számára világossá vált, hogy az oktatás hosszú, - több éves időtartamú, munkaigényes – és nagyon költséges tevékenység. Hiszen a legértékesebb alanyokkal: kincseinkkel: gyermekeinkkel foglalkozik. S minden gyermek egy világ – akit csak szeretettel, tisztelettel és komoly hivatástudattal lehet nevelni – oktatni. Mert tudjuk: minden gyermek értékes, s minden diákban van olyan képesség, ami sok munkával és türelemmel tehetséggé válik. A martfűi tantestület pedig elhivatott e képességek felfedezésében és fejlesztésében.
Kedves Barátaim!
Bíznunk kell abban, hogy környezetünk: az iskolahasználók, a szülők, a munkáltatók, a fenntartó látja, érti és ismeri történetünket, s küzdelmeinket, azok értelmét, célját. Keressük – s reméljük, meg is találtuk a fix pontot, ahol együttműködve, elhelyezkedve pozíciónk erősebb, mert tudjuk, szükség van ránk.
Wass Albert életérzését idézve szeretnék a jövőbe tekinteni, s Önöknek, nektek is hitet adni:
„Jó emlékezni arra, amin keresztülmentünk. Az ilyen emlékezésben erő van mindig, és bizonyságtevés csüggedések ellen. S van benne bölcs tudása annak, ami emberi megpróbáltatások fölött magasan lebeg és méltóságos tisztán. Isteni igazságnak. Mely abban áll, hogy élünk. Mégis élünk. És süt reánk a nap.”
Rágyanszky István - 2024
